Állt egy helyben. Nézett előre, figyelte, hogyan haladnak az utcán. Elmélyedt gondolataiban, bár valójában talán nem is gondolt semmire, hiszen nem tudott. Nem voltak valódi emlékei, nem voltak igazi barátai. Egyedül volt, egyedül állt most a járdán. Több sietős gyalogos is nekiment, de ő csak később reagált ezekre. Lassan mozgott tekintete utánuk, aztán mikor odaért volna, már rég nem voltak látótávolságban. Csüggedten nézte tovább a semmit. Egy negyvenes éveiben járó hölgy lépkedett el mellette, de különösnek találta, hogy a lány meg sem mozdul. Lélegzik egyáltalán? Megtorpant, és visszapillantott a válla felett. Nem, tényleg nem moccant meg. Megfordult, és próbált kiolvasni valamit a lány tekintetéből. Csak egy idő után sikerült kitisztítani a képet, amelyen halványan csak a zavarodottság éktelenkedett.
- Minden rendben? – kérdezte aztán.
A lány ismét monoton, szinte robotos mozgással emelte az idegen hölgyre tekintetét. Értette a kérdést, de felelni nem volt képes. Csak egy nagy sóhajtás hagyta el alig nyitott ajkait.
- Érti, amit mondok? – próbálkozott tovább a nő kissé félve.
A lány órák óta talán most először adott magáról életjelet, ezt is egy kevés habozás után. Mintha nehezére esett volna megformálni és kiejteni ezt az egy szót is…
- Igen – lehelte alig hallhatóan.
- Valami baj van? – ismételte meg magát a hölgy, és kezét óvatosan a lány vállára emelte. Csak puhán ugyan, de az érintésre a lányban végigfutott a hideg. Könnyezni kezdett, és levegő után kapkodott. – Elnézést! – vette le róla sebesen a tenyerét, a kitágult pupilla, pedig kezdett szépen visszaszűkülni. A rémület helyét ismét átvette az üresség. – Mi történt?
- Én… Nem… Nem akartam… Nem… - motyogta a lány, és ismét könnyeivel küzdött.
- Tessék? Kérem, nem értem…
- Vér… Sok vér. És… Én nem! - szavai egyre zaklatottabbak voltak. Szinte sírás közeli állapotban nyögte ki, amiket mondott. Ajka meg-megremegett, kezét ökölbe szorította. Oly erősen tette ezt, hogy hosszú körmei sebet ejtettek bőrébe, és lassacskán csillogó, vörös cseppekben hullott ki nyomán a vére.
Az idegen hölgy, aki leszólította, most zavartan dörzsölte halántékát. Képtelen volt bármit is mondani, hiszen nem értett semmit. De nem is kellett megszólalnia, a lány beszélt helyette. Beszélt, még ha érthetetlenül is ugyan, de próbált mindent megmagyarázni.
- Cigarettát tartott a kezében – kezdte. Első értelmes mondata volt. – Mint mindig, én adtam a kezébe. Beszélgettünk. Politikáról, vallásról, pénzügyekről… Általános dolgokról. Egyetértettünk mindenben. Tetszett, hogy máshogy gondolkodott, ahogyan én is. Máshogy…
Ismét szabálytalanná vált lélegzése. Szinte hörgött, ahogy próbálta beszívni az oxigént a száján. (az orra be volt dugulva a sírástól)
- Nem szeretne leülni? – próbálkozott a nő, aki egy kissé kellemetlenül érezte magát a nem mindennapi szituáció végett.
A lány csak megrázta a fejét, és kicsit halkabban folytatta.
- Aztán témát váltott. Letérdelt, és megkérte a kezem.
- Gratulálok! – szólt közbe a nő, de a lány csak ismét megrázta a fejét.
- Tudtam, miért teszi ezt. Belém szeretett!
Nem lepte meg az idegent. Szép lány volt a mesélő, hibátlan bőre volt, hosszú, sötétbarna haja, még a testalkatára sem volt panasz. De ahogy mesélt… Kezdte egyre furcsábban érezni magát. Hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan zavarodottság. A lány pedig folytatta.
- Nem akartam, hogy ez történjen. Én csak… Beszélgetni szerettem vele. És én… Nem… Én nem… Nem akartam, de… Vér? Érti? Sok vér! Lehetetlenül sok!
Megint zokogni kezdett, most hisztérikusan esett össze a járda közepén. Többen néztek utána, mikor elhaladtak mellette, de csak a nő maradt ott, kinek mesélt.
- Megölte? – nézett rá döbbenten.
- Nem, én nem! Higgyen nekem! – bőgött, magából kikelve. Kezét, hol imént körme felsértette, most teljesen ellepte a saját vére. Szavai e miatt hihetetlennek tűntek. Pont olyan volt, mint egy gyilkos.
- Volt ott más ember is? – tudakolta kicsit óvatosabban.
- Ho-hogy érti? – szipogta.
- A szobában.
- Rengetegen voltak! Rengetegen! Mind vérben ázva. Mind! Vér… Rengeteg vér…
- Ön ölte meg őket?
- Nem én! Vagyis… Nem… Nem tudom… Istenem! Hagyjon békén! – zokogott, kezeivel hadonászva.
A hölgy rémülten ugrott fel mellőle. Zavartan megigazította a kabátját, és sebesen eltávozott. „Ez egy őrült. Megbolondult.” – gondolta. Ezzel próbálta magát lenyugtatni, mert ahogy később rájött, nem csak rémület volt a lány szemében. Hanem valami olyan nyomasztó dolog, amiről maga a lány sem tud.
Ő még ott ült, már nem zokogott. Csak maga elé meredt, és halkan motyogva próbált magához térni. Már amennyire tudott.
- Vér… Én nem… Nem… Csak… Csak képzelődtem… Képzelődtem…
