Az utcán

Műfaj: Leírás

 Hangtalanul és figyelmesen gyalogolok. A házak függönyei behúzva, természetes fényre nincs szükség. Az emberek, kik velem szemben haladnak, szinte csak lélegeznek. Az arcuk halott, megannyi érzelemtől óvják meg mimikájukat. Túl sok titok maradt bennük, túl sötét és nyomasztó az, mit magukból árasztanak. Már majdnem sajnálatra méltók.

 A sarkon egy tizenhat éves gyerekekből álló csoport beszélget, nagy bőszen cigarettázva, hangosan nevetve. Már-már irigylésre méltó, figyelemfelkeltő kacajuk, és bánattól mentes hangjuk. Ám van egy lány a csapatban. Kezén hegek ékeskednek, melyeket pulóvere hosszú ujjával takargat, szinte reménytelenül. Szeme alatt lila karikák díszelegnek, könnyek helyett mosoly van sápadt arcán, amely lassan sírásra késztet. A lány eldobja még füstölgő cigaretta csikkjét, és tekintete az enyémre téved. Kezdetben ürességet áraszt, de látom mögötte a fájdalmat. Szinte segélykiáltásnak hat, az öröm áztatta fiatalok közt. Elrohanok. Nem bírok szembenézni vele, mert tudom, hamar megsajnálnám.

 Egy taxi suhan el mellettem, és egy hölgy előtt áll meg, ki karjaiban kisbabát ringat. Szemtelenül karcsú lány, arca gondterhelt. A gyermek felsír, amint a kocsiba rakják, és a nő is majdnem. De erős. Bizonyára egyedül van, hát annak kell lennie.

 Egy hétéves kislány siet mellettem iskolatáskával a hátán. Már-már küzd vele, nehéz lehet a teher. Arcán mégis mosoly ékeskedik. Büszke rá, hogy hordhatja magán, mint egy ékes trófeát. Egy pecsétet, hogy immár ő is iskolás. 

 Gördeszka kerekek hangját hallom elsuhanni a kislány mellet. A fiú hátán is táska van, de nem törődik vele. Már legszívesebben otthon lenne, az ő tinédzser gondjaival. Ámbár kívül nagymenőnek mutatja magát, szinte érezni akarom azt, hogy nem hibátlan az élete. Senkinek sem az, tudom jól.

 Hajléktalanok kéregetnek, már majdnem sírva, és minthogyha észre sem vennék, elrohannak mellettük, a maguk kis problémájával foglalkozva. Rájuk sem néznek, de ha mégis, nem érdekli őket, hogy nekik nincs hol lakniuk, nincs mit enniük. Ők már belül halottak. Az emberek meg csak futnak, futnak, meg sem állnak. Segítségért kiáltanának legszívesebben, de látják ők is, hogy felesleges. Önzőség uralkodik a nyirkos utcákon. Embereket látok, emberiség helyett. Én segítek hát az otthontalanoknak, s néhány forintot dobok a műanyag poharukba, amelyeket remegő kézzel tartanak. Hálás tekintetük minden pénzt megér. Akár a remény, olyan nekik az a pénz, amit poharukba ejtettem. Remény, hogy ne haljanak éhen. Remény, egy új családhoz. Remény, egy új házhoz. Remény az élethez.

 Sebesen sétálok tovább, immáron a kocsikra figyelve. Drága autók, bennük komor arcok. Olcsó autók, bennük boldog családok. Nem értem, miért nem értik az emberek, hogy nem a pénz teszi őket boldoggá és naggyá. Miért kell ahhoz Converse, hogy tudj járni? Miért kell ahhoz IPhone, hogy tudj lélegezni? Miért kell egyáltalán bármi ahhoz, hogy ne te légy a kiközösített?

 Továbbhaladok. Csókolózó párokat pillantok meg, a padokon ülve. Elgondolkozom, vajon melyek az igazi szerelmek, és melyek csupán a díszek. Látok egy párt, kik nem csókolóznak. Nem is ölelkeznek, csak nézik egymás szemét, mosolyogva, hangtalanul. Szavak nélkül beszélnek. Érintések nélkül éreznek. Tudom, hogy szeretik egymást, pedig nem mutatják ki.

 Az egyik padon nem ketten ülnek, csak egy lány. Az ő kezén is hegek. Sóvárogva néz a párokra, kivétel azokra, akik nem tesznek semmit. A lány nem szerelmes, csak azt hiszi. Látom rajta. Nem kívánja a szerelmet, csak akar maga mellé egy trófeát. Valakit, akivel csókolózhat. Akit ölelhet. Kezén a hegeket sem takarja. Trikót hord, bárki láthatja őket. Szinte homlokára írta: Tessék! Nézzetek rám! Bánatos vagyok!

 Talán, ha újjászületek, valami jobb világba csöppenek, szerető családba, önzetlen emberek közé. Vagy ha nem is születek újjá, legalább nem kell végignéznem a társadalom egyre gyorsabb pusztulását. Ennek nem akarok tagja lenni.

Another

Műfaj: Romantikus

 - Jó reggelt! - üvöltött apa a fülembe, mint már megannyi iskola előtti pillanatban.

 Nyögve ültem fel az ágyon, aztán megszédülve nyomban vissza is rogytam. Apa persze nem hagyta annyiban a dolgot. Fürgén az ablakomhoz ugrott, és egy mozdulattal széthúzta a kék függönyöket. A vakító napfény újból nyögésre késztetett.

 - Na, gyerünk már! - kiáltott apa, de miután látta, hogy ez sem nagyon érint meg, a telefonjáért nyúlt. Tudtam mire készül.

 - Eszedbe ne jusson! - pattantam fel, szememmel az én mobilom után kutatva, de már késő volt. Megszólalt a People=Shit, ami szinte varázsütésre kizökkentett az álmomból.

 Fel is álltam, és kinyomtam a hívást az ágyam végében díszelgő telómon, majd bevánszorogtam a fürdőbe, mivel a nagy reggeli csata közben rájöttem, hogy igencsak megtelt a húgyhólyagom. Ám kőkemény, derékszögben álló farokkal könnyíteni magunkon nem egy hálás feladat, végül sikerrel jártam, és olyan örömmel húztam fel a farmerem, mintha megnyertem volna a VB-t. (nem mintha páwa módjára néznék focit, csak na) A tükörhöz lépve, elégedetten csodáltam egyre növő hajkoronámat, és sikeresen felfedeztem azt is, hogy ez nem csak hogy iszonyú menő, de egyre jobban becsomósodik. Nem sokat szarakodtam a fésűvel, három erős húzás után le is raktam, és felkaptam az első a kezem ügyébe kerülő pólóm. Választásom egy Machine Heades példányra esett. Ezután megmostam a fogam, és már rohantam is a konyhába egy jó kis kávéért.

 - Biztos kell ez neked? Úgy pörögsz, mint Daron! - nevetett anya, és töltött egy bögrével. Daron a kutyám.

 - Ne viccelj, nem áll jól! - kiáltottam, mire megkaptam a ,,Ne szemtelenkedj!" nézést - Kamaszodom! - vontam meg a vállam, mire anya csak megrázta a fejét.

 Amint megittam a kávét, már fel is kaptam a bakancsom, és rohantam a kocsihoz. Az első alkalom volt, hogy vezethettem az saját autómat, amióta megkaptam a jogosítványomat. Beültem, benyomtam a kulcsot, és a motor már zúgott is a kezeim között, akár egy megszelídített... tigris. (ne perverzkedjünk)

 A gimiben megannyi ismerős ám ellenséges arc feszített a lépcsőn, mint minden reggel, félig letolt gatyában, drága focis csukában és kakastaréjjal a fejükön. Gusztustalan páwák. Gondoltam akkor, mikor a lehető legmenőbben csaptam be a kocsim ajtaját, ezzel némileg magamra vonva a figyelmet... Sikertelenül. Egyedül a legjobb haverom, Beni rohant felém izgatottan.

 - Baszd! Ez a tiéd? Mikor kaptad? Azt a rohadt! - hadarta, és minden egyes szónál végigsimított az autón.

 - Enyém, hát! - vigyorogtam, kivillantva a fogsoromat, tekintetemmel egy bizonyos lányt keresve, akit nem találtam. Csalódottságomat azzal lepleztem, hogy ismét rátekintettem a Mazdámra, ezzel büszkeséget töltve magamba.

 - Anyám! Tanítás után vigyél egy körre! - könyörgött.

 - Kettőre is!

 Ekkor Beni elégedetten elmosolyodott, és így mentünk be az épület kapuján. Az első órám angol volt. Le is huppantam a padomba, és közben folyamatosan Brigi után kutattam tekintettemmel. Még nem jött meg. Amíg a tanár nem lépett be a terembe, zenét hallgattam a fülesemen keresztül. Sajnos nem tartott sokáig az ütem padon való dobolása, mert Jutka tanárnő hamar betoppant az ajtón.

 - Elnézést a késésért! - nyomta fel a szemüvegét, sebesen rendezgetve a tankönyveket - Good morn...

 - Elnézést a késésért! - csapta be maga mögött az ajtót Brigi, mire a gyomrom egy bukfencet hányt a hasamban. 

 Bakancs és szakadt farmer díszelgett lábán, lánccal az oldalán fűszerezve, és hosszított fazonú fehér, Leander Risinges póló volt rajta. Bal csuklóján szegecses karkötő, a jobbon pedig barátnőitől kapott barátságkarkötők ékeskedtek. Barna, kicsit szőkével melírozott hosszú haja kibontva hullott a vállára. Néztem őt, talán túl feltűnően is, hiszen megérezhette. Amint rám emelte a tekintetét, egy újabb bukfencet hányt a gyomrom, ő pedig szégyellősen sütötte le kék szemét. Oké. Talán túlzásba vittem a bámulást.

 - Sit down, please! - intette le Jutka tanárnő, mire gyorsan le is huppant mellém. Ekkor persze makulátlan bakancsát kezdtem el figyelni, ami közelebbről nem is volt olyan tiszta.

 - Jó a pólód! - mosolygott rám hirtelen, mire zavartan ránéztem az említett Machine Heades példányra.

 - Ő, kösz - böktem ki, ezzel lazán le is zárva a beszélgetést - Szereted? - kérdeztem végül, mire válaszképp kezébe vette a nyakában ékeskedő Machine Heades nyakláncát.

 Elmosolyodtam. Szemem persze a lánc helyett inkább a mögötte lévő melleire tévedt, de végül elemeltem róluk tekintetem, mintha észrevette volna. Milyen jó alkalom volt. 

 Az óra szinte szaladt, amíg Brigi mellett ültem. Egyáltalán nem unatkoztam, de többek között inkább csak azért, mert próbáltam féken tartani a lábam közt ékeskedő vadállatot. Nem vagyok annyira perverz, de melyik fiúnak nem jönne be egy helyes rocker csaj?

Amint kicsöngettek, ismét Benihez csapódtam, aki kérdésekkel kezdett bombázni.

 - Zoli! - kezdte izgatottan - Miről dumáltál Bójával?

 Bója. Így nevezte el Brigit, mert mindig úgy kitűnik a tömegből, mint bója a vízből. Valóban elég különleges személyiség, és nem csak az én szememben.

 - Hát... - kezdtem a fejemet vakargatva, amikor is hangos kiabálásra nem lettünk figyelmesek.

 - Hülye vagy, baszd meg? Mit nem lehet ezen a kérdésen érteni? Mit találsz olyan szépnek ezen a szajhán? - üvöltött Brigi Eriknek, az egyik plázacicára mutogatva, ezzel hatalmas nézősereg figyelmét magukra vonva.

 - Mi történt? - súgtam oda az egyik gyereknek.

 - Brigi meglátta a hapsiját, ahogy Líviával smárolt - mesélte izgatottan, mintha éppen csak egy meccs jelenlegi eredményeit közölte volna.

 - Briginek van hapsija? - kérdeztem, a hangomban talán kicsit túl sok csalódottsággal.

Brigi épp akkor vágta pofán Eriket, mire mindenki feljajdult.

 - Nagyon úgy néz ki, hogy már nincs - kuncogta a gyerek, én meg ösztönösen,,Bója" után tekintettem, aki a pofon után idegesen elviharzott.

 - Mire vársz, haver? - súgta nekem Beni - Fuss utána!

 - Mi a fasznak? - röhögtem el magam kínosan, mintha nem is érdekelne. Akkor valószínűleg a férfiasságom dőlne romokba.

 - Ne legyél már ilyen büszke, nincs mire!

 - Héj! Ez az én dumám! – kiáltottam tettetett felháborodottsággal, ám akkor Beni Brigi után lökött.

 - Menj, mielőtt ez a fasz Erik megelőzne!

 Én pedig mentem, azaz futottam. Talán még egyszer meg kellett volna gondolnom a dolgot, de ha már csak az Fasz Erik névre is gondoltam, az akkora erőt adott a lábamnak, mintha csak az életemért rohannék. Brigi épp a lány WC ajtaját akarta kinyitni, de akkor utolértem, és megragadtam a karját. Ő az ijedtségtől a másik kezével, egy pofont akart nekem is lekeverni, de én elhúztam a fejem tenyerétől.

 - Zoli! - kiáltott, szinte sírás közeli állapotban. Láttam a szemén, hogy már nem bírja sokáig, hogy ne bőgjön.

 - Én, izé... - dadogtam, a fejemet vakargatva.

 - Most hagyj! - fordult el, és beviharzott a WC-be. 

 Tehetetlenül álltam előtte, mintha arra várnék, hogy kijöjjön, bár tudtam, hogy nem fog. Nekem kellett bemennem. A mosdó bár idegennek hatott, Brigi látványa mintha azt az érzést árasztotta volna, hogy jó helyem van itt. Együtt érzően letelepedtem mellé, ő pedig a zokogástól szerintem észre sem vett. Tehetetlen voltam, nem tudtam mit kezdeni, így csak bénán rátettem a kezem a hátára, mire kicsit összerázkódott. Simogatni kezdtem, és ezt suttogtam neki:

 - Semmi baj!

 Ő felnézett, és ekkor láttam, hogy kék szemei könnyektől vöröslenek. Még úgy is szép volt. Nagyon szép.

 - Hogy ne lenne baj? - kérdezte idegesen - Megcsalt a pasim!

 A pasim szó hallatán megfeszültek idegeim.

 - Egy fasz páwánál te úgyis jobbat érdemelsz! - bukott ki belőlem, amit meg is bántam. De meglepetésemre Brigi elmosolyodott.

 - Azt mondod? - kérdezte szipogva, és letörölte a könnyeit.

 Idegesen megvakartam a fejem, és szememmel ismét végigfutottam rajta.

 - Persze! Sokkal jobbat! - böktem ki végül.

 Ő ismét elmosolyodott, és megölelt. A meglepetéstől először nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, de aztán megpaskoltam velük karcsú hátát. Na, a férfiasságomnak abban a pillanatban lőttek. Ott ültem a lánymosdóban, álmaim csajával a karjaimban, én meg többre nem vagyok képes, mintsem hogy bénán ütögessem, amíg ő tisztán arra vágyik, hogy megnyugtassam. Össze is szedtem magam, amikor e gondolataim voltak a fejemben, és paskolás helyett, hosszú, finom mozdulatokkal végigsimítottam sírástól (vagy netalántán mástól) remegő testét. Én is remegtem. Minden porcikámat kirázta a hideg, ahogyan Brigit szorongattam.

 - Nyugodj meg! - suttogtam a fülébe, a lehető legcsábosabb hangomon, mintha csak azt duruzsoltam volna neki, hogy „Rajtam csak egy szál alsónadrág van”.

 Az ölelés sajnos nem tartott sokáig, de nem ő bújt ki karjaim közül, hanem én toltam el magamtól. Egy darabig néztem csillogó szemét, aztán tekintetem vastag ajkára tévedt. De nem csókoltam meg, és úgy tűnt, még ő sem áll készen, hiszen most szakítottak. Ezt nem tehettem meg velük, bármennyire is akartam. És ő ezt látta rajtam, mintha olvasott volna gondolataimban.

 - Köszönöm - mondta, és lassan felállt. 

 Még néztük egymást egy darabig, és a csend, már-már kínossá kezdett válni, ezért meg is törtem nyomban:

 - A te pólód is jó! - böktem felé a fejemmel.

 - Szereted? - mosolyodott el.

 - „Csak te maradj meg nekem, csak te maradj meg!” - énekeltem a lehető legnyálasabb hangon, mire elnevette magát. A mosolyától, egyből nekem is mosolygáshoz támadt kedvem. Aztán elindult az ajtó felé, és még utoljára, hátra sem nézve így szólt:

 - A csókot majd bepótoljuk!

 Én pedig elpirultam. Hála Istennek senki sem látott akkor, mert a fejem egy homár színéhez hasonlított, de közben iszonyú boldogság vett hatalmába. Nem tudtam, komolyan gondolja e, de nagyon örültem, amiért ezt mondta. Mintha olvasott volna a gondolataimban.

 Még vigyorogva ültem ott, a falnak támasztott háttal pár percig, aztán rádöbbentem, hogy ez a lány WC, így sietősen felpattantam. Nem akartam, hogy meglepetés érjen. Az ajtónál Beni várt rám, és izgatottan ugrott elém.

 - Na, mi volt? - kérdezte rögtön - Smároltatok? Szexeltetek?

 Én felvont szemöldökkel bámultam rá.

 - Hallod öreg, csak azt csináltuk - röhögtem el magam, kínosan - Igaz, hogy tiszta depi volt, mert most szakított, de én rámásztam. Te tényleg ennyire hülyének nézel?

 - Te vagy a pinaromboló, nem? - bökött oldalba szórakozottan, mire mosolyogva megráztam a fejem.

 Az én eddigi két csajommal lettem pinaromboló, mert régebben versenyeztünk, hogy akinek a legtöbb van/volt, az kapja ezt a becses becenevet. Nos, eddig egyel vezetek, bár őszintén szólva, már rég nem csináljuk ezt.

 - Na, órák után viszel egy körre a Mazdáddal? - váltott gyorsan témát, mire én boldogan bólintottam, és siettünk is törire.

 Eltelt egy hét Brigi szakítása óta, én pedig akkor, végre erőt vettem magamon, hogy elhívjam valahova. Nem akartam túl nagy felhajtást csinálni az egész találkából, egyrészt mert utálom az ilyen giccses, nyálas helyeket, másrészt meg amúgy sem futná a zsebpénzemből mondjuk egy csicsás étteremhez, így a Mekit választottam. Rá is írtam facebookon, ő pedig elfogadta a meghívást. Iszonyú boldog voltam, gyorsan szaladtam is a szekrényemhez, hogy válasszak valami randira való pólót. Sok választék volt, de főként csak zenekaros, így a szolidabb Deep Purplenél maradtam, amin sem koponya nem volt, sem egyéb riasztó dolog, vagy valami lázadást előidéző, vagy halálról szóló dalszövegrészlet. A fürdőben most kicsit több időt töltöttem fésülködéssel, mert nem akartam rendezetlennek látszani. Megmostam a fogam, és bekaptam egy rágót, biztos, ami biztos. Egy Tic-Tac-ot is elhelyeztem a bőrkabátom zsebében, mert nem szerettem volna, hogy a nagy pillanatban undorodva ájuljon le a székről, vagy a földre... Szóval ahol megtörténik a dolog.

 Beültem a kocsimba, és szokásomhoz híven, büszkén és szeretetteljesen simítottam végig a műszerfalon. Aztán beindítottam a motort, és már száguldottam is a papírra feljegyzett ház felé, Brigiékhez. A ház egész takarosan állt az út mellett. A kertben színes virágok nyíltak, a kerítés pedig úgy csillogott a napfényben, mintha frissen festették volna. Egy ideig vacilláltam, hogy dudáljak e, vagy kiszálljak hozzá, de végül is az utóbbi mellett döntöttem. Felgyalogoltam az ajtóhoz, és bekopogtattam. Brigi nyitotta ki, én meg kénytelen voltam tekintetemmel végigfutni rajta. A megszokott bakancs a lábán, koptatott farmer lánccal, fekete és lila Slipknotos póló, (na tessék) bőrdzseki, Linkin Parkos nyaklánc és szegecses karkötők voltak rajta. Haja lófarokba volt kötve, és ő is egy rágóval bíbelődött.

 - Jó a pólód! - mondtam köszönésképp, mire kedvesen elmosolyodott.

 - Tied is! Voltál koncerten? - kérdezte.

 - Igen. Te is?

 - Aham! - bólogatott - Nézd! - emelte fel a mutatóujját, és beszaladt a házba. Nem sokkal később egy Deep Purple-s pólóval lépett ki, bizonyításképp - Fantasztikus koncert volt!

 - Az - bólintottam mosolyogva - Gyere, menjünk!

 Elvezettem az autóhoz, és kinyitottam neki az anyósülés ajtaját. Ő megköszönte, és beült. Indulhattunk.

 A Mekiben a szokásos tömeg fogadott, de végül sikerült a megrakott tálcákkal helyet foglalnunk. Ő Wrapet kért, én pedig valami újdonságburgert vagy mi a frászt. Nem ültünk sokáig kínos csendben, mert neki látszólag mindig volt témája.

 - Mi a kedvenc bandád? - kérdezte hirtelen.

 - In Flames - vágtam rá gondolkodás nélkül - Neked?

 - Papa Roach - felelte.

 - Jó az - bólintottam.

 - Kedvenc számod?

 - Take This Life.

 - Temper Temper - mondta, mielőtt megkérdeztem volna.

 - Az nem is Papa Roach - csodálkoztam.

 - Attól még nem lehet a kedvencem? - vonta fel a szemöldökét mosolyogva, de olyan nézéssel, hogy egyből görcsbe rándult a gyomrom.

 - De - bólintottam, és elnevettük magunkat.

 Egy darabig csendben ültünk csak, és ettünk, mire én szólaltam meg.

 - Finom ez az újdonság, vagy mi a tököm - böktem ki.

 - Ez is - mondta, aztán ismét kínos csend ült be - Kéred a krumplim? - kérdezte hirtelen.

 Én megráztam a fejem, aztán gondolkodás nélkül megkérdeztem:

 - Mit is mondtál a csókról múltkor?

 Meg is bántam, el is pirultam, így lesütöttem a szemem. Ő kuncogott, és lassan előre hajolt. A gyomrom ismét bukfenceket kezdett hányni, és nyeltem egy nagyot. Egyre közeledő arca az egész világot lelassította körülöttem. Csak egyre tudtam gondolni: Na, most legyél nagy legény!

 - Valami maradt a szád szélén - törte meg a pillanatot, és letörölte az arcomon az egyik pontot. Kínosan elröhögtem magam, mire ő is elmosolyodott.

 Végül is csók nélkül, mindent megettünk, és a vége felé egyre jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe. De haza kellett mennünk, így szorosan egymás mellett haladva odamentünk a kocsimhoz. Kinyitottam neki ismét az ajtót, ő pedig beszállt. Fantasztikus nap volt, egy csomó mindent tudtunk meg egymásról. Nem csalódtam benne. Sőt! Egyre inkább kívántam, hogy a karjaimba bújjon, és megcsókolhassam. Hogy macsósan suttoghassak a fülébe, amire megremegjen. Hogy mellettem legyen. 

 Amint hazaszállítottam, ki akartam nyitni neki az ajtót, de ő megelőzött. Összenevettünk, és az ajtóhoz kísértem.

 - Köszönöm! - mondta mosolyogva.

 - Én köszönöm! - villantottam rá a legcsábosabb mosolyom, mire látszólag zavartan tűrte a füle mögé egyik rakoncátlan tincsét.

 - Majd még megyünk valamerre?

 - Ha szeretnéd - vontam meg a vállam lazán, de közben totál izgatott voltam attól a tudattól, hogy akar még velem találkozni.

 - Szeretném - suttogta, én meg szinte éreztem, hogy nem csak a találkozás miatt mondja ezt. A lehetőség megvolt, már csak össze kellett szednem magam. 

 Ismét villantottam felé egy csábos mosolyt, majd gyengéden megfogtam egyik kezemmel a derekát, és lassan, ám határozottan magamhoz húztam. Nem tiltakozott, csak kezeit finoman mellkasomra helyezte. Másik tenyeremmel végigsimítottam puha arcán, ő pedig a szemembe bámult. Teljesen elvesztem a tekintetében, így inkább lehunytam a szemem, és ajkammal lassan az övé felé közeledtem. Megcsókoltam, beletúrtam dús hajába, amit idő közben megszabadított a hajgumitól. Óvatosan megmarkoltam a fenekét, mire éreztem, ahogy megremeg karjaimban. Álltunk, csókolóztunk, és én szinte majdnem megőrültem a tudattól, hogy ezek után haza kell mennem az üres szobámba, és nem vihetem magammal. Aztán tényleg elszakadtunk. Lassan kinyitottam a szemem, és rámosolyogtam. Ő kipirulva állt előttem.

 - Majd még találkozunk! - intettem neki a lehető leglazábban, mintha mi sem történt volna, beszálltam a kocsiba, és hazamentem.

 Az első dolgom volt otthon, hogy ráírtam Benire facen, aki totál izgatottan faggatott. Én megnyugtattam, hogy nem történt semmi 18-as, amitől kissé csalódott volt. Én nem voltam az. Így is több történt, mint amire számítottam. Brigi az enyém lett. Csak az enyém.

Ma reggel

Műfaj: Dráma

Figyelem!

Szexuális tartalom!18 éven aluliaknak nem ajánlom!

 Elhagytak. Megaláztak. Átvertek. Az életem romokban, nincs mit tenni. Itt ülök a fürdőkádban, és a borotvát bűvölöm. Lehet, hogy nem megoldás, de mást már nem tudok tenni…

Ma reggel

 Úgy kezdődött, mint minden átlagos hétköznap. Elkészültem, és belépve az osztályba, letelepedtem a padomba. Egyedül. Tudtam, hogy csak egy valakire számíthatok, az én barátomra, akire minden délután vártam az iskola kapujánál. Idősebb volt, mint én. huszonhárom éves. Csak kilenc év, de sokat számít.  Ezt is ma tudtam meg…. Ő volt, az egyetlen, aki velem volt, még ha a családi életem is éppen hogy csak fél lábon működött. Elváltak. Anyám egy idegroncs lett, apám meg egy alkoholista. Csak ez a férfi maradt az életemben. Ő volt az egyetlen, aki elismert, és megbecsült. 

 Gábor ma is ott várt kocsijával a kapu előtt, készen arra, hogy hazavigyen. 

 - Szállj már be! – kiáltott, mire engedelmeskedtem neki.

 Amint beindította a motort, az ellenkező irányba indultunk el, mint szoktunk.

 - Rossz fele mész… - suttogtam félve.

 - Kuss! Jó fele megyünk! – nézett rám mérgesen.

 Én csak hallgattam, és inkább meg sem szólaltam. Bevallom, a kora miatt kicsit féltem is tőle, bár így még soha nem beszélt velem.

 - Pontosan hová megyünk? – leheltem, ő pedig az útról le nem véve a szemét idegesen így felelt:

 - Hozzám.

 Az utazás nem tartott sokáig, nyomban megálltunk egy kisebb ház előtt, ő pedig, miután kiszállt a kocsiból, engem is gyorsan kirántott.

 - Igyekezz, baszd meg! – harsogta, én meg ösztönösem a fejem elé kaptam a karom, védekezésképp – Ne fossá’ már! Nem foglak megverni, mint apád.

 A házba belépve elég nagy rendetlenség fogadott. Koszos ruhák, és üres pálinkás üvegek hevertek mindenütt. Kezdtem aggódni, de csak lesütött szemekkel követtem Gábor utasításait.

 - Húzzál fel a szobámba! Mindjárt megyek én is.

 Fejemben annyi kérdés kavargott, és legszívesebben nem lettem volna ott, de ki tudja miért… Talán a félelem, vagy a tisztelet miatt, de engedelmeskedtem neki. Amint beléptem a szobába, egyből helyet foglaltam a megágyazatlan ágyon, és tenyeremet nadrágomba dörzsölve, izgulva az ajtót bámulva vártam arra, hogy most mi lesz velem. Aztán megláttam… Gábor félmeztelenül toppant be a szobába, egy pohárral a kezében. Még egy utolsót kortyolt a számomra ismeretlen, mégis alkoholnak gondolt italból, és a vállamat lenyomva rátérdelt az ágyra. Szívem ekkor heves dobogásba kezdett, és a szájából áradó büdös volt talán az oka, vagy az, hogy nem tudtam, mit akar velem tenni, és ezért félelem járta át a testem, de egy könnycsepp hullott ki a szememből.

 - Miért sírsz? – törölte le óvatosan a könnyem vastag ujjával, mire remegni kezdtem – Ne sírjál, annyira nem fog fájni!

 Annyira… Akkor csak ez a szó lebegett a szemem előtt, és inkább leszorított szemekkel vártam, hogy mit fog velem tenni. Ő lassan lehúzta rólam a pólóm, majd megfogta a mellem. Legszívesebben felsikítottam volna, de akkor ki tudja, mit tett volna, így csak hagytam, ahogy azt is, hogy utána a segítségével megváljak nadrágomtól is. Ekkor az övé is lekerült róla, s mind a ketten fehérneműben feküdtünk a franciaágyon. Ő ismét megmarkolta a mellem, majd az arcomhoz közeledve próbált megcsókolni. Én eleinte próbáltam elhúzni a fejem, de aztán végül visszacsókoltam.

 - Na, látod! Jobb a békesség, mert akkor nem kell bekeményítenem! Mind miattad csinálom az elején lévő hülyeséget. – mondta a szemembe nézve – Hidd el, legszívesebben, már most beléd döfném.

 Erre a mondatra és mély levegőt vettem, aztán visszatartott lélegzettel hagytam, hogy levegye rólam végül a melltartóm, meg a bugyimat is.

 - Oké. Nagyon jó! Most már te is aktivizálhatnád magad! Húzd le az alsóm! – parancsolta, mire félve, és remegve megtettem, amit kért. 

 Ő ezután vigyorogva lábam közé tette fejét, és elkezdett nyalogatni ott. Nagyon nehezen bírtam elviselni érintését, és igazából nem értettem semmit. Legszívesebben megszöktem volna onnan, de helyette csak nyögdécselve, és lihegve hagytam.

 - Most te jössz! – törölte meg a száját – Szopj le!

 Ekkor ismét egy könny csordult ki szememből, és félve néztem fel az arcára. Nem akartam megtenni.

 - Csináld már! Mire vársz! – nyomta oda a fejem, mire kénytelen voltam ismét engedelmeskedni.

 A sírást csak nagyon nehezen bírtam visszatartani, de végül sikerült, és mikor már éreztem meleg ondóját a számban, köhögve elugrottam onnan.

 - Nyugodj meg, kislány! Ez még semmi ahhoz képest, ami most jön! – mondta, és ismét lenyomta a vállam.

 Szememet összeszorítva hagytam, hogy lábaimat vállamhoz hajtsa, majd belém helyezze. A fájdalom miatt talán, vagy azért, mert egyszer hasonló hangokat hallottam otthon, de felnyögtem, mire elégedett mosolyra húzva száját, megismételte, amit tett. Könnyeim ismét a párnáig folytak, és szenvedésekkel teli hangom is egyre hangosabb volt.

 - Jól van, kislány! Most már elég lesz. Mehetsz a dolgodra! – kiáltotta, és miután rám verte, karomat megragadva kirántott az ágyból

 Én visszatartott sírással szedtem össze ruháimat, és meztelenül futottam ki a házból. Egy bokorban öltöztem fel, valahol a közelben, és utána, mikor már messze jártam, hazafelé végigzokogtam az utat.

 Otthon aztán lihegve csaptam be az ajtót, és könnyeimet törölgetve, lihegve próbáltam nyugalommal köszönni anyámnak, aki begyógyszerezve dülöngélt az ágyon. Ismét hallucinált.

 - Szia, anya! – kiáltottam halkan, a lehető legkisebb feltűnést keltve.

 - Mi volt ez? – nézett körül rémülten, és mikor meglátott, megdobott a papucsával – Mit keresel a házamban? Azonnal menj ki!

 Mély lélegzetet véve próbáltam nyugtatni magam. Nem az volt az első alkalom, hogy nem ismert fel.

 - Én vagyok az, anya! Júlia! A lányod! – próbálkoztam, bár tudtam, reménytelenül.

 - Ne hazudozz nekem! A lányom iskolában van! – üres tekintettel, remegve meredt rám. Szívem hevesen vert, és inkább csak szótlanul beviharzottam a fürdőbe, majd engedtem magamnak egy forró vizet, hogy némiképp megnyugtasson.

 Ahogy így ülök, napomat végiggondolva, kövér könnycseppet gurulnak végig az arcomon, és esnek bele a fürdővízbe. Kiráz a hideg, ahogyan Gáborra gondolok, és egy tubus szappant tenyerembe nyomva, próbálom erőteljesen levakarni magamról érintésének minden nyomát. Még a mosogatószivacsot is felhasználom, és ahogyan egyre vörösödő bőrömet sikálom, zokogni kezdek. A szivacsot nekidobom az ajtónak, és kezembe temetve arcom, sírdogálok. Elegem van! Most van elegem. Még egy utolsó, sóvárgó tekintetet küldök a borotvára, aztán erősen rányomva csuklómra, végighúzom azt. A vér a lámpafényben megcsillanva csöppen bele a vízbe, a könnyeimmel együtt, majd vörösen eloszlik benne. Még egy vágást ejtek a bőrömön, és közben végiggondolom életem minden percét, ám semmi jó nem jut eszembe. A harmadik vágás a legerősebb. Ez oly mély nyomot hagy a csuklómon, hogy szűnni nem akarva csöppennek ki a vörös cseppek belőle, akár a könnyeim barna szemeimből. Ezzel letudom a bal csuklóm, és áttérek a jobbra. Vágásaim mindjobban erősödnek, zokogásom pedig lassan elhalni látszik. A hetedik vágásnál a víz, már teljesen vörösben áll, és mintha a fájdalmam is átköltözne szívemből a bőrömbe. Megnyugodva csúszok le a kád oldalán, és hagyom, hogy mély lélegzetekkel lassan elvérezzek. Még egy utolsó erőmmel vágok egy nyolcadikat csuklómba, és egy erőltetett mosollyal elengedem magam, és legyengült végtagjaim. A vér sebesen kúszik ki a vágások nyomán, és tűnik el aztán a vízben, mint már megannyi könnycsepp. 

 - Szeretlek anya! – lehelem utolsó energiámmal, majd érzem, ahogy szívem is végleg leállni készül.

 Egy utolsó sóhajtással először a vörösre festett víz lepett el, majd a megnyugtató sötétség kebelezett be. Csend volt, s ezt csak itt tapasztalhattam meg. Egyedül, magányosan, elveszve a semmiben.

The history

 Műfaj: Dráma

 - Nem akarom, hogy itt hagyj minket! Nem fogod túlélni! Félek!

 - Bízz bennem! – csókolja meg a homlokom mosolyogva – Most mennem kell. Viszlát!

  Izzadva és remegve ébredek az éjszaka. A takaró alatt meleg van, a levegő viszont hűvös. Egy gyors mozdulattal letörlöm a könnyeimet, és az ajtóban álló 6 éves kislányra tekintek, aki reménykedő arckifejezéssel néz, a plüssmaciját a kezében szorongatva.

 - Mikor jön apa? – kérdezi halkan – Szeretnék vele aludni!

 Szívem hevesen zakatol, de próbálok egy megnyugtató mosolyt erőltetni az arcomra.

 - Ne aggódj, nem sokára itt lesz! Addig aludhatsz velem.

 - De én apával akarok aludni! – rázza a fejét.

 A mosoly rögtön leolvad az arcomról, de a könnyeimet még nagy nehezen visszatartom.

 - Ne legyél türelmetlen! Megmondtam, hogy mindjárt jön!

 - De már nagyon hiányzik! – görbül le Csilla szája.

 - Nekem is hiányzik, de fejezd már be! – kezdem elveszíteni a türelmem és a jóindulatomat.

 - Hazudtál nekem, anya! Tegnap is, meg az előtt is azt mondtad, hogy mindjárt itt lesz! 

 - Apád meghalt! – kiáltom idegesen.

 Csilla szeméből egy könnycsepp gördül le, pedig azt sem tudja mit mondtam neki.

 - Harcolnia kellett, és nem bírta ki! Idióta! Mondtam neki, hogy ne! Félek, hogy már vége, úgy érzem, többet nem látjuk viszont! Ne legyél önző, kislányom! Én is szomorú vagyok, de meghalt, érted? Többet nem aludhatsz vele! Soha többet! – zokogni kezdek, a kislány pedig ijedten néz rám – Sajnálom. – ölelem meg.

 Ahogyan a karjaimba zárom, érzem piciny szívének minden dobbanását, és ahogyan halkan elsírja magát.

 - Nincs semmi baj! Anya csak viccelt! Megígérem, hogy apa nemsokára itt lesz! – szorítom magamhoz.

 - Anya! – törli le a könnyeit - Aludhatok ma veled?

 Nem válaszolok, csak a karjaimba veszem, és beviszem az ágyamba. Csilla hamar elszunnyad, de én nem tudok. Őszintén félek, hogy valami baja esett Árminnak.

 Reggel egy hangos lövésre ébredek. Ismét remegek, de most nem az álmomtól, hanem mert tudom; menekülnünk kell.

 - Csilla! Ébredj! – rázom meg finoman a vállát.

 - Hová megyünk? – néz rám fáradtan.

 - Egy új házba! – kacsintok rá.

 - De én nem akarok új házba menni!

 - Muszáj. Hidd el, ott sokkal jobb lesz!

 - Mehet Bubi is? – kérdezi a plüssét felemelve.

 Bólintok, majd leveszem az előkészített bőröndöt a szekrény tetejéről. Reméltem, hogy nem lesz rá szükség. Még utoljára átnézem, hogy tényleg minden fontosat elraktam e. Tekintetem az éjjeliszekrényen lévő fényképre esik a családról. Lassan odalépek hozzá, és egy keserű mosollyal az arcomon, magamhoz ölelem. Újabb lövés hangja zavar meg, és még utoljára gyorsan becsúsztatom a bőröndöm egy kisebb zsebébe.

 - Gyere, kincsem! – ragadom meg a lányom kezét, és kivonszolom a megtépázott utcára.

 Füst gomolyog a városban, és mindenütt katonák meg nők szaladnak gyermekeikkel. egy újabb lövés hangja zendül fel, mire egy pillanatra mindenki elhallgat. Még én is ijedten csukom össze a szemem, pedig fogalmam sincs, honnan jön a hang.

 - Anya! – kiáltja Csilla.

 - Semmi baj nincs! – veszem fel az ölembe, és továbbmegyünk.

 Azt, hogy merre, nem teljesen tudom, de el innen, valahova, ahol béke van, és nincs háború. Gondolkoztam már azon is, hogy én is beállok a seregbe, de akkor nem lesz, ki vigyázzon Csillára. Talán mégis ez lenne a megoldás. Ha jól tudom, a vonat a gyermekeknek nemsokára indul. Egy pillanatra megtorpanok, és visszafordulok. Az állomás felé veszem az irányt.

 - Most hová megyünk, anya? – kérdezi kétségbeesetten a kislányom, de én nem válaszolok, csak rohanok.

 Mikor megérkezünk, a vonat éppen akkor jelez. Az ajtók mindjárt becsukódnak, de én még gyorsan egy nagy puszit nyomok Csilla homlokára, és belesuttogok a fülébe:

 - Ígérem, hogy minden rendbe jön! Vigyázz magadra, pici lány! Szeretlek!

 Felteszem a vonatra gyorsan a bőrönddel együtt, az pedig abban a pillanatban elindul. Tengerkék szeméből egy könnycsepp csurran ki. Látom rajta, hogy fél, de így lesz a legjobb neki. Nekem, Laurának segítenem kell a hazán! 

 - Szeretlek, kicsi lány! – suttogom, mikor végleg elsüvít előttem a vonat – Hiányozni fogsz.

 Egy nagyot kortyolok a reggeli kávémba. Olyan érzésem van, mint aki még fel sem ébredt. 

 - Anya! Jól áll az új táskám? – kérdezi Peti mosolyogva.

 - Nem nagy ez rád egy kicsit? – vonja fel a szemöldökét Lotti.

 - Na! Még izgatott, hiszen most van az első napja az iskolában! Hidd el, te is ilyen voltál! – szólok rá a negyedikes lányomra, aki a szemét forgatva lehuppan elém az asztalhoz.

 - De nem nagy rá?

 Mérgesen nézek rá, mire lesüti a két szemét.

 - Mi ez a hangzavar már korán reggel? – ásít Balázs kilépve a hálószobából.

 - Csak a gyerekeid. – sóhajtok.

 - Nem. Ilyenkor a te gyerekeid. – mondja, és szorosan átölel.

 A karja nyugtató meleget áraszt minden alkalommal, mikor belélegezhetem illatát.

 Mikor végre elkészülnek, és kilépnek az ajtón, hogy iskolába mehessenek, nevetve dőlök le a kanapéra. Ismét egy fárasztó reggelen vagyok túl. Szórakozottan felállok, és beletekintek az asztali naptárba. Ma harminc éve, hogy utoljára láttam anyukám. Mikor becsületesen harcba állt apával, az országért. Végül megnyerték a háborút, és én is felnőttem. Sóhajtva kinézek az ablakon, és az égre tekintek. Most már nekem is szerető családom van, és nagyon szeretném, ha nekem nem kéne elhagynom a gyerekeimnek, mint annak idején a szüleim kötelessége volt. 

 - Én is szeretlek, anya! – suttogom halkan.

Ellie

Műfaj: Dráma

 Halkan sóhajt, és az égre néz. Gyönyörű barna szemei csillognak a holdfényben. Óvatosan letérdel a puha pázsitra, kezeit pedig finoman összeérinti.

 - Köszönöm, hogy segítettél megszökni e borzalmas helyről!

 Szíve nagyot dobban minden szó után, de csak folytatja:

 - Kérlek, segíts, hogy menedéket találjak!

 Az ima után lesüti bogár szemeit, és monoton légzés közepette óvatosan elterül a fűben. Szíve erősen lüktet, szemeire álmot szór az éj. A tücskök halk ciripelése viszi őt egészen a legszebb képekig, miket alvás közben lát. 

 A nevelőintézet borzasztó, sötét kamra az ő szívében. Az anyja elvesztése után érzett fájdalom felerősödött, mikor Ellie odakerült. A csupán 6 éves kislánynak annyi mindent kellett átélnie, oly sok fájdalmat, de ma este végre megszabadult arról a helyről. Fáradt, agyonhajszolt testét lila, kék foltok díszítik, a régen hófehér szoknyája csupa sár és korom. A tavaszi szél finoman simogatja puha arcát, mit már megannyi könnycsepp csípett vörössé. Talán ma éjszaka alszik legjobban.

 Mikor a nap már az égen lágy sugarakat szór hátára, hosszú pilláit óvatosan szétnyitja, és megdörzsölve barna szemeit, felül a zöld pázsiton. A csobogó patakra vetődik először tekintete, majd meztelen lábát lassan belelógatja. A víz lágyan hűti őt, így végül ruhástul teljesen belemerül a frissítő patakba. Az őt körülvevő vízililiomokon kis, zöld békák ugrálnak. Ellie nevetve pancsol a vízben, és próbálja elkapni az összes kis kétéltűt. A játék hamarosan elviszi őt a parttól, és egy új területre ér, hol a magas fák óriási árnyékot vetnek a talajra. Ellie tekintete egyből egy kis virágon akad meg egy fa alatt, így izgatottan odarohan.

 - Nahát, de gyönyörű vagy! Biztosan nagyon magányos lehetsz itt egyedül. Gyere! Tarts velem! – mosolyog a lila virágra, és le is szakítja – Legyen a neved, Sophie!

 Szeme egy pillanat alatt megtelik könnyel, és vidám arca egyszeriben bánatossá torzul. Halk zokogás hagyja el a száját, mintha kicserélték volna.

 Sophie volt az édesanyja neve. Ó! Mily gyönyörű volt az a kis ház, hogy együtt éltek, békességben. Ellie mindig segített anyjának sütni, aki esténként csodálatos esti mesékkel, és kedves ringatással hálálta meg a szorgos munkát.

 - „Hunyd le szemed, majd elringat az éj, csendes sötétség betakar, anya hangja megnyugtat, hát aludj…” – énekli, miközben a fűben sírdogál.

 A virág elhajítva fekszik mellette, és rászáll egy színes pillangó. A kislány zaklatottan rákiabál a rovarra, miközben kis kezével próbálja elhessegetni őt:

 - Tűnj innen! Ne bántsd Sophie-t!

 A pillangó azon nyomban el is repül, Ellie pedig gyorsan magához szorítja a virágot.

 - Én nem engedem, hogy bármi bajod essen!

 A virágnak lassan lehull egy szirma, a kislány pedig csak énekel neki, csak énekel, egészen addig, míg a nap le nem kúszik az égről, és a hold helyet nem cserél vele. Ellie is követi a nap példáját, és lassan lenyugszik. Az ének elhalkul, a tücskök pedig újra felébrednek, és a szokásos éji nótájukhoz kezdenek. A csillagok leple alatt alszik, csak alszik, semmi sem zavarja meg álmát. Bár tavasz van, az éjszaka fagyos hideget küld az erdőre, de a kislány ezt nem érzi. Mélyen szunnyad a puha fűben.

 Reggel, mikor a nap sugarai végre kikukkantanak a dombok alól, egy idős asszony vidám hangja zavarja meg az erdő csendjét. Kosarat tart a kezében, és dalolászva szedi a friss szamócákat a bokrokról. Szeme hirtelen a fűben fekvő kislányra téved. Ekkor abbamarad az éneklés, és rémülten a kis Ellie felé szalad kissé pufók lábain.

 - Jól vagy kislány? Ébredj fel, bogaram! – kiáltja a kétségbeesett hölgy. De a gyermek nem mozdul – Élsz még, drágám? Szólalj meg!

 Az asszony óvatosan letérdel Ellie mellé, és finoman megsimogatja rózsaszirom puha arcát. A lány orcája jéghideg, és teljesen lesápadt. Még a mellkasa sem emelkedik, ha levegőt vesz. Tán már nem is lélegzik. Ölében egy virág fekszik, mire mind két keze rá van téve. Ellie meghalt. A hölgy szeméből egy könnycsepp csurran a lány hideg testére, majd egészen a puha földig folyik.

 - Jó éjt, kicsi lány! Remélem már jó helyen vagy! – suttog, majd lassan feláll, és hazafelé botorkál.

 Ellie már tényleg jó helyen van. Az anyja ölében fekszik, ki lágyan ringatja, és gyönyörű hangján énekel neki. A kislány nagyra nyitja barna szemeit, és ismét az égre néz. Halkan sóhajt, és így szól:

 - Köszönöm!

Bemutatkozom

Üdvözlégy!

 Miharu vagyok, ezen blogok vezetője: Bloody Revenge, Blackbird, Az utolsó kirándulás.

 Ez a blog most egészen más mint a többi. Ide a novelláimat fogom feltenni, amik legtöbbször kissé depresszívek, de lesznek romantikusak, fantazyk, bár még magam sem tudom, mit hoz az ihlet....

 Szóval kíváncsian várom, mi a véleményetek a novellákról és ezeket kommenbe majd kérlek írjátok le!

Puszillak titeket: Miharu