Egy nap alatt

Műfaj: Drámai

 Az a nap is úgy kezdődött, mint minden átlagos. Reggel felkeltem, megfésültem szőke hajam, felöltöztem, megreggeliztem, és sietve vágtattam be az iskolába, hogy le ne késsem az első órát. Éppen a becsengetés pillanatában léptem át a küszöbön, de természetesen az angoltanárnő már rég bent volt, és elcsendesítette az osztályt. A ,,késői" érkezésem végett, minden szem rám szegeződött.

 - Elnézést - motyogtam, és tétován helyet foglaltam Zsófi mögött, az egyébkén üres padban. (elültettek, mert túl sokat beszéltünk)

 Az óra lassan telt, legalábbis a szokásos menet szerint. Amikor kicsengettek, fejvesztve rohantunk a büfébe, mint minden második óra előtt.

 - Te, Anna! - bökte meg Zsófi a vállam.

 - Hm? - néztem rá, éppen egy falat kakaós csigával bíbelődve.

 - Ott, az aulában! Láttad már valaha azt a gyereket?

 Ösztönösen az említett pont felé tekintettem, és egy fiút pillantottam meg. Magas, átlagos testalkatú, barna, kissé rendezetlen hajú, világító, kék szemű srác. Amolyan ,,álomfiú" fazon.

 - Még nem - jelentettem ki egyszerűen, majd még egyet haraptam a tízóraimba.

 - Ugye milyen helyes? - fordult felém csillogó szemekkel Zsófi.

 - Nem csúnya - bólintottam, és közben láttam barátnőm arcán azt a kábulatot, amit a fiú okozott neki.

 - Remélem a mi osztályunkba kerül! - áradozott Zsófi, én meg nevetve dobtam ki a kakaós csiga zacskóját.

 - Lehet, hogy nem is ide fog járni. Pont nyolcadikban iskolát váltani?

 - Ne legyél már ilyen ünneprontó! Inkább örülj velem! - tette csípőre a kezét Zsófi, és visszabattyogtunk az osztályterembe.

 A második óra elején barátnőm legnagyobb örömére bemutatták az új fiút, kinek Szalai Bence volt a neve. Mivel mellettem volt szabad hely, mellém ültették.

 - Szia! - köszöntem neki halkan, miközben kipakoltam a cuccaim.

 Ő csak egy szimpla biccentéssel fogadta üdvözlésem, amit nem tartottam túl udvariasnak, de beletörődtem. Végtére is; fiú.

 Második óra után következett az udvaros szünet, mikor is Zsófi tekintetét szinte alig tudtam levakarni Bencéről. Ezért a legegyszerűbb figyelemelterelést alkalmaztam:

 - Megszűnt a One Direction.

 Barátnőm ijedten pillantott rám egy pillanatra, de aztán leesett neki, hogy ez csak egy jól bevált trükköm.

 - Nem illik ezzel szórakozni - tette csípőre a kezét, tettetett sértődöttséggel.

 - Amióta megjött az új srác, rám se hederítesz. Mit eszel úgy benne? Nem is ismered - néztem rá kérdőn.

 - Talán ez lehet a szerelem első látásra. Annyira helyes... És szinte az aurájában van az a vonzás, amit mindig érzek, ha a közelében vagyok. Remegni kezdek... Anna! Olyan szerencsés vagy, hogy melléd került!

 Nem tudtam mit felelni. Sosem voltam még szerelmes, így nem értettem hozzá. Ráadásul szerencsésnek sem éreztem magam, pláne hogy a fiú a létezésemről is alig tud. És igazából nem is zavart annyira.

 Így ment ez napokig. Zsófi csodálta Bencét, én meg azt csodáltam, hogy hogy lehet valakit így csodálni. A fiú persze rá sem hederített Zsófira. Inkább én voltam az, akitől egyre többször megkérdezte a leckét, de néha még nézett is. Barátnőm pedig iszonyatosan féltékeny lett e miatt, ezért azt sem mondtam el neki, hogy egyik este milyen jól elbeszélgettünk Bencével facebookon.

 Ültem a kanapén, laptoppal a kezemben, a szokásos híreket böngészve kedvenc zenekaraimról, mikor is jelzett a Messenger. Az üzenet küldője Bence Szalai volt, a szövege meg egy szimpla ,,Szia".

Én: Szia! Egy pill, megkeresem a tankönyvet

Bence: Nem azért írok. Csak unalom van

 Felvont szemöldökkel bámultam a képernyőt, és egy darabig kattogott az agyam, hogy erre mit válaszoljak.

Én: Ok

 Tudtam, hogy nem túl frappáns, de végül arra jutottam, hogy akkor kezdeményezzen ő, ha már így rám írt.

Bence: Mizu?

Én: Megvagyok. Híreket nézegetek. Arra?

Bence: Unalom. Miről? 

Én: Linkin Park

Bence: Az fasza

 Nem tudtam, mennyire gondolja komolyan a dolgot, bár kicsit meglepett a válaszával. Végül is örültem neki.

Én: Szereted?

Bence: Jaja. Mi a kedvenc számod tőlük?

Én: Az összes.:D Amúgy a Final Masquerade

Bence: Jaja. Az új album fasza lett

 Ezek szerint tényleg ismeri. Elismerően néztem az üzenetét, majd kedvet kaptam egy kis zenéhez, ezért be is nyomtam youtube-n az említett új albumukat.

Én: Neked?

Bence: Lost In The Echo, Wastelands 

 Kezdett egyre szimpatikusabb lenni.

Én: Milyen zenekarokat szeretsz még?

Bence: Mindenevő vagyok, de inkább Hip-hop

Én: Értem

Bence: Te?

Én: Én rockot hallgatok, meg metalt :)

Bence: Kemény csaj lehetsz ;)

 Ösztönösen elmosolyodtam. Tetszett, ahogyan közeledett felém, és aranyosnak találtam, hogy érdeklődik irántam.

Én: Ütni tudok, ha kell :D

Bence: Valóban?

Én: Bezony!^^

Bence: Na, majd mutasd be, mit tudsz!

Én: Úgy szétverlek, nem ismersz magadra!:D

Bence: Meglátjuk.;) Most viszont mennem kell. Cs!

Én: Szia!

 Mosolyogva jelentkeztem ki az oldalról, és elalvás előtt is a beszélgetésen járt az eszem.

 Másnap nagyon kellett tartanom a szám, hogy ne meséljek el mindent Zsófinak, aki viszont bánatosan mondta nekem, hogy Bencét egy cseppet sem érdekli. Én azonban - bár még magam is meglepődtem rajta - folyamatosan kerestem tekintetemmel a fiút, s mikor néha találkozott, egymásra mosolyogtunk. Órákon gyakran összenevettünk, de próbáltam tekintettel lenni barátnőmre is, ami viszont nem volt könnyű. Minden egyes alkalommal, mikor Bence rám nézett, ő látványosan feszengni kezdett a féltékenységtől. 

 Egyik nap, aztán véletlenül kikotyogtam a beszélgetést, amin aztán rendesen összevesztünk.

 - Nagyon jól tudod, mennyire odavagyok Bencéért, és hogy bármit megtennék azért, hogy kommunikálhassunk. Te meg nem csinálsz semmit, és már szimpatizál veled! - óbégatott már-már sírás közeli állapotban.

 - Te meg azt tudod nagyon jól, hogy nem akarok vele semmilyen más kapcsolatot, csak barátit! - magyaráztam neki természetes arccal.

 - Ugyan, mindig így kezdődik... - forgatta a szemét, csípőre tett kézzel.

 - Miket beszélsz te? - hőköltem hátra.

 - Fiú és lány között nem létezik barátság.

 - Szóval azt mondod, hogy ahhoz, hogy valamelyik hímnemű egyeddel jóba lehessek, össze kell vele jönnöm? - nevettem el magam kínosan.

 - Így is mondhatjuk - bólintott.

 - Ez milyen ribanc dolog már - jelentettem ki, mire a barátnőm felvont szemöldökkel meredt rám.

 - Te most leribancoztál?

 Tudtam jól, hogy itt kéne lezárni a veszekedést, valami mentegetőzős dumával, de már nagyon ideges voltam Zsófi féltékenységi kitörései miatt, ezért inkább így feleltem:

 - Mi másnak hívhatnék egy olyan embert, aki bárkire képes lenne rámászni, akinek farka van, és ki is néz valahogy. Bár ez inkább a luxus fajtára jellemző - feleltem egyszerűen, és legbelül, talán a harag miatt, de egy fikarcnyi megbánást sem éreztem ez után, Zsófi azonban nem tudott mit válaszolni. Csak zokogva rohant be a lány WC-be, én pedig ott álltam egyedül, és éreztem, hogy a bennem felgyülemlett düh, lassan kiszivárog, és nem marad más helyette, csak az az egyszerű semmiség, amit általánosságban érez az ember. De sajnálatnak, vagy szomorúságnak nyoma sem volt.

 Otthon úgy érkeztem meg, mint bármikor máskor, ám nem mindennapi hangok szűrődtek ki a hálószobából. Nyögések, és kacagások töltötték be a ház egyébként unalmas csendjét. Furdalt a kíváncsiság, fejemben pedig millió gondolat lökdöste egymást, és bár éreztem, hogy nem helyes, benyitottam a titokzatos hangokat rejtő szobába. Anyám feküdt ott, az ágyban meztelenül, mellette pedig egy idegen férfi, szintén kissé hiányos öltözetben. A szívem kihagyott egy ütemet, és nem bírtam megszólalni. A látvány sokkolt. Először csak a szemem lepték el a könnyek, majd a számat a szavak, és kitörtem:

 - Maga mi a faszt csinál anyámmal? Azonnal menjen a picsába, és soha többet nem akarom látni! Anya, te mit képzelsz magadról? Istenem! Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehetted ezt apámmal?! Húzzon már el innen, a kurva életbe!

 És zokogva rohantam be a szobámba, ajtómat kulcsra zárva. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna anyám helyett is, de még a lélegzés is nehezen ment akkor. Villámgyorsan a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam Zsófit, de tudtam, hogy haragban vagyunk, ezért inkább idegesen rávágtam az ágyra. Fel akartam robbanni a dühtől, és a csalódottságtól. Ki akartam törölni az emlékeimet, ahova beleégette magát az a bizonyos kép. 

 Kopogtak az ajtómon, de nem akartam kinyitni. Nem bírtam volna szembenézni azzal a nővel, akit az anyámnak hívott, azok után, amiket a szemem láttára művelt. Úgy éreztem, elvesztem, és senkire sem számíthatok, hát bekapcsoltam a laptopom, és megnyugodva láttam, hogy Bence fent van. Rá is írtam.

Én: Szia!

Bence: Szia

Én: Ráérsz most?

Bence: Igen. Miért?

Én: Tudunk találkozni? Valakivel beszélnem kell, de Zsófival összevesztem

Bence: Persze, semmi gond. A parkban?

Én: Megyek

 És kijelentkeztem. Vállamra kaptam a táskám, kivágtam az ajtót, messziről kikerültem anyát, és a kabátomat megfogva kivágtattam a házból.

 A park nem volt messze. Négy-öt házzal arrébb állt, néhány paddal keresztezve. Nem mondanám nagy helynek, de a célnak tökéletesen megfelelt. Bence már ott várt az egyik padon ülve, én pedig mellé vetettem magam, és belekezdtem:

 - Anya megcsalta apámat - jelentettem ki remegő hanggal.

 - Most? - csodálkozott.

 - Az imént. Éppen előttem - feleltem, könnyeimet nyelve.

 - Basszus! - mondta, és láttam rajta, hogy nagyon meg volt illetődve. Nem tudott mit mondani.

 Én viszont zokogni kezdtem.

 - Érted? A saját anyám! A szemem láttára! Ha megtalálom azt a faszfejt, én biztosan kitekerem a nyakát!

 - Jól van Anna, nyugodj meg! - húzott magához, én meg belefúrtam a fejem a mellkasába, és úgy sírtam tovább. - Minden rendben lesz.

 - Nem! Nem lesz semmi sem rendben! - kiáltottam eltávolodva tőle, és amit ekkor csinált, attól még sírni is elfelejtettem egy pillanatra.

 Bence ugyanis újból magához húzott, ám arcomat most nem a mellkasára fektette, hanem ajkát az enyémre tapasztotta, és egy érzéki csókban forrtunk össze. Nem álltam ellent, és egyszerűen fantasztikus érzés kerített akkor hatalmába. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem azzal a csókkal, amiket még addig sosem tapasztaltam. Talán akkor jöttem rá, milyen is a szerelem... De aztán minden más lett, mikor a pólómban kezdett nyúlkálni. Ijedten hátrahőköltem tőle, ám ő nem hagyta abba, inkább még jobban rám mászott.

 - Mit csinálsz? Hagyd abba! - löktem el nevetve a nyúlkáló kezeket, reménytelenül.

 - Ne haragudj Anna, úgy megkívántalak! - duruzsolta érzékien, és azt sem tudtam, mire gondoljak. Bár anyámat egy pillanatra kiverte a fejemből, de helyette belém költözött egyfajta megmagyarázhatatlan félelem.

 - Hagyj békén, Bence! - kértem, de ő csak még erőszakosabban nyomott le a padra, kezeivel minden porcikámat végigsimítva - Hallod? Engedj már el!

 Kezdtem pánikba esni. Bence egyre több helyen megérintett, és már vette le rólam a pólómat, mikor nem tudtam mást tenni; sikítozni kezdtem. A fiú azonban betapasztotta a szám.

 - Nyughass! Nem foglak bántani! Jó lesz, meglátod!

 Kétségbeesetten ráztam a fejem, ő pedig folytatta a vetkőztetésem. Ekkor már nem csak hanggal adtam a tudomására, hogy én nem kívánom elveszteni a szüzességem. Ütni, és rugdalni kezdtem a fiút, ám ennek hatására csak még erőszakosabban szaggatta le rólam a ruháim. Szemembe könnyek gyülekeztek, szívem olyan gyorsan dobogott, hogy azt hittem menten elájulok. Szerencsémre azonban ez a fajta szenvedés már nem tartott sokáig, ugyanis valaki észrevette, hogy mit művel velem Bence, és letépte rólam a fiút. Fejvesztve menekültem az éjszakának köszönhetően vaksötét utcákon, és futás közben hangos zokogásban törtem ki. Amint hazaértem, kitéptem a fiókot, és egy kicsi, ám éles kést húztam ki belőle.

 - Mire készülsz? Drágám! - szólt utánam anya, de én a haragtól, és a felgyülemlett szomorúságtól rá sem hederítettem. Nem akartam, hogy a drágájának hívjon. Nem akartam semmit, csak elvonulni egyedül, a fürdőszobában, és szépen csendben meghalni.

 Magamra is zártam az ajtót, beszálltam a kádba, és nekiestem a csuklómnak. Vágásaim nyoma szinte megnyugtató látvány volt, ahogyan a körülöttem egy nap alatt széthulló világra gondoltam. Mindig, mikor vérem csepp formájában hullott a hófehér kádba, olyan volt, mintha vele együtt egy kicsiny szomorúság is távozott volna testemből.

 Kint dörömbölések zaja zavart meg egyedül, ezért bekapcsoltam a telefonom zenelejátszóját, amire csupán kedvenc zenekarom zenéit állítottam. Nem akartam hallani anyám most csak idegesítő, és bennem mélységes haragot ébresztő hangját. Nyugalomra vágytam, hogy legalább a halálom olyan legyen, amely bármi jót is ígér nekem ezen a napon. SMS-ek hada érkezett akkor, ezért lenémítottam, és egyes egyedül a zenére koncentrálva okoztam magamnak megnyugtató testi fájdalmat.

 - But in the end, it doesn't even matter... - énekeltem zokogva, egy újabb vágás közben.

 Vérem lassan teljesen vörössé festette a kádat, én meg éreztem, hogy nem sokára teljesen elgyengülök. Az utolsó szám amit hallottam, az a The Requiem volt, és anyukám kétségbeesett zokogása, amíg óvatosan kiemelt a kádból, és kivitt a fürdőből. De azt már nem tudom hova, mert akkor elnyelt az a régóta várt édes, megnyugtató, és nyugalmat árasztó sötétség, amelyet egyszerűen csak halálnak neveznek...